Szombat estére ígértem a következő posztot, de az utolsó pillanatokra hagyott dolgok tudatos halogatása miatt erre már nem volt időm, így ma írom le, mi történt azóta.

A repülőtérre vasárnap délután 2-re hívott édesapám, természetesen ez 3 órával az indulás tényleges ideje előtt volt. De nem baj, ők is ott voltak: két kisebbik öcsém, a Dávid (4) és Robi (16) a zsúfolt Liszt Ferenc 2 B termináljában fociztak. A szüleim váltig győzködtek, mennyire jó ötlet is volt, hiszen lefoglalja az egyébként eleven és nyűgös Dávidkát, ennek csak az tudott véget vetni, amikor anyám egyik kevésbé sikerült vetődése következtében az említett gumilabda telibekapta a reptéri kávézó egyik asztalát. A veszteségek: egy üdítő, egy női felsőruha és majdnem (!) egy iPad 2. Szerencsére a gondok orvosolhatóak voltak, és így minden tiltakozásom ellenére a labda továbbra is velünk tartott.

Becsekkoltunk, majd elbúcsúztam Alexától. Pár órán belül felszálltunk a gépre, és megkezdtük utunkat Hanoi felé. A Qatar Airlines gépeiről csak csupa szépet és jót tudok mondani: az étel ehető, az érintőképernyős mozi pedig széleskörűen felszerelt volt (a My Fair Lady-től és az eredeti 1960-as Frank Sinatrás Ocean's Eleventől a legújabb blockbusterekig minden stílus és műfaj, nagyjából 200 film és rengeteg sorozat). Ennél már csak a zenei felhozatal volt kiterjedtebb. A személyzet udvarias, segítőkész volt, összességében az egész utazás folyamán sikerült elfeledtetniük velem, hogy egy több száz kilométer per órával száguldó bádogdobozba zárva repülünk, messze a felhők fölött.

Mindenképpen megemlékeznék egy bekezdésben arról a Hongkongba induló magyar csapatról, akik születésnapozni indultak, és akikkel egészen Katarig együtt utaztunk. Az egyik felest a másik után kikérő hangos gyerekekre az ázsiai apukák időről időre szigorú és kicsit megvető pillantásokat vetettek. Az út kétharmadánál már a felszolgálók sem adtak nekik többet („I'm sorry sir, we are out!”), majd az egyik merészebb fiút egy fél palack vörösborral is fellocsolta egy katari kisasszony. A legjobban az demonstrálja, mennyire volt ez kínos egy tízes skálán, hogy a mögöttünk ülő magyar férfi egész addig látványosan nem értette őket és nem szólalt meg magyarul, amíg véletlenül majdnem elvittük az egyik táskáját. Hála az égnek, az átkozott labdát sikerült végre ott felejtenünk a gépen.

Katarból Thaiföldre mentünk, immár egy nagyobb géppel, szintén Qatar Airlines. Bangkoknál kicserélődött az utasok fele, innen már átszállás nélkül repültünk Hanoiig. Az utasok nagy része az út végére még így is jelentős részt Budapestről hazalátogató vietnámi emberek, vagy magyar-vietnámi vegyesházasság eredményeként született fiúk-lányok voltak.

Az út hossza összesen:

Budapest – Doha (Katar): 6 óra,

Doha – Bangkok (Thaiföld): 7 óra,

Bangkok – Hanoi (Vietnám): 2 óra,

azaz a Dohában felmerült +1 óra várakozással együtt nagyjából 16 óra volt.

A számok hozzávetőlegesek, összességében még késtünk is, úgyhogy plusz 1-2 óra még simán lehetett.

A reptérről kiérve azonnal megütött minket a füllesztő, trópusi meleg, ezzel együtt szinte instant módon a hajamba akadt valami hatalmas, zizegő valami. Nagy nehezen sikerült elzavarnom (valószínűleg beakadt), ezt a helyiek arckifejezésük alapján valami különleges, földetérés utáni örömtáncnak vélték. Az oszlopnak csapódott, elernyedt: egy nagyjából nyolc centiméteres óriásszitakötő volt.

Az utunk a szállodáig kicsit lehangoló volt. Míg a korábbi utak folyamán mindig látványos fejlődés jeleit láttuk a reptértől, ezúttal ugyanaz a látvány fogadott minket, mint hat éve. Most tűnt fel először, mennyire rendezetlenül és gombaszerűen nőtte ki magát a város ezen része: félig megépült, soha be nem fejezett szállodák, egymás hegyén-hátán tülekedő, a nyugati kastélyok formavilágát majmoló sokemeletes, beton bérházak és kőkerítéssel körbevett faiskolák, lepusztult mesterséges tavak uralják ezt a vidéket.

Vietnámi közlekedés = KÁOSZ!

Mindig újra és újra megdöbbent a vietnámi közlekedés, ha belekerülök, ennél jobban már csak a nyüzsgő utak mentén magányosan üldögélő árusok döbbentenek meg. Ilyen lehet egy méhkaptárban élni: mindenki vadul tör előre, és szinte folyamatosan elkerülhetetlennek tűnik az ütközés, de végül mindenki célba ér. Gyakran látni a forgalommal szemben közlekedő motorosokat. Az előzés bevett formája, ha a nagyobb jármű jelzés nélkül leszorítja a kisebbet. Zebrák, közlekedési lámpák inkább a belvárosban vannak, ott is inkább csak ajánlott, de szemmel láthatóan semmiképp sem kötelező jelleggel mutatják színeiket. A gyalogosok az öngyilkosjelöltek egykedvűségével sétálnak a fémtengerbe, ahol azonban a gépek áradata kettéválik, és körbenézés nélkül, komótosan lépkedve a puhatestű végül egy darabban érkezik a túloldalra. Nekünk, akik nem vagyunk ehhez az egész őrülethez hozzászokva azt javasolták, hogy NE nézzünk körbe, miközben áthaladunk, mert az csak megzavar, megijeszt. Elég, ha kezdetben nem lépünk ki egy autó elé, onnantól kezdve a motorosok már számítani fognak a haladásunkra és igyekeznek majd megkerülni minket.

Sokkoló, de a rendszer látszólag működik: erős szívdobogással néztem végig a mai nap folyamán többször is, ahogy egy öreg hölgy vagy egy kisgyermekes anyuka a halálába rohan, de végül valahogy mind megúszták karcolások nélkül. Hamar utánozni tudtunk a manővert, már csak néha böknek raktunk egyet-egyet a velünk egy fürtben haladó helyiek, haladjunk már, miközben mi a halálfélelemtől leblokkolva csoszogunk. Megszokni még nem sikerült, és szerintem nem is fog sikerülni ezt a sajátos közlekedési kultúrát.

BREAKING!

Sajnos ma nem tudok többet írni, mert mint kiderült, holnap a Ha Long-öbölbe utazunk. Ez Vietnám talán leghíresebb látványossága, apró smaragdzöld szigetecskékkel teleszórt rész az északi tengeren. A szigetek szinte mind üregesek, az 1200-as évek mongol megszállását meghiúsító katonák itt rejtőztek el, ezért nem volt vietnámi tatárjárás. Az csak külön bónusz, hogy a barlangok cseppkővel vannak tele, és hogy a szigetcsoportnak a vietnámi eredetmítoszhoz is sok köze van. Egy kis hegymászás és kenuzás után az estét az öbölben, hajón fogjuk tölteni.

Most rövidre kell zárnom soraimat, de a következő bejegyzésben mesélek még a magyarul Leszálló Sárkány öblének nevezett természeti csodáról, meg arról, hogy pontosan mi mennyibe kerül ideát forintosítva. Annyit előre is elárulhatok, hogy a repülőjegy fájdalmasan magas összegének kipengetése után az életviteli dolgok már jóval a magyar árszínvonal alatt vannak.

Holnap után jelentkezem, addig is üdv mindenkinek,

Dani