Fatherland - Utazás apám országába

A vietnámi kultúra gyökerei nagyjából háromezer évre nyúlnak vissza. A tárgyi bizonyítékok és egyes későbbi írásos emlékek, illetve a néphagyomány arra mutat, hogy a vietnámi nép vallása eredetileg egyfajta animizmus lehetett: az első királyok birodalmának védelmezője Lac sárkányúr és az Arany Teknősszellem voltak, akiknek – a mostanra apoteózison átment királyokkal együtt – a mai napig áldoznak a vidéki falvakban. A vietnámi hitvilág legerőteljesebb eleme az ősök tisztelete, egyfajta halotti kultusz, amely az elhunyt felmenők szellemének kiengesztelésére és a nekik való megfelelésre helyezi a hangsúlyt, és szoros kapcsolatban áll az idősebbek és a család tiszteletével. Az idők folyamán ebbe a vietnámi világképbe buddhista, taoista és konfuciánus tanok, alapelvek is bekerültek, és bár egyes gyakran uralkodók erőteljesen támogatták választott táborukat, egyik sem tett szert hegemóniára.

A vietnámiak hitvilágában területenként komoly eltéréseket lehet tapasztalni. A nagyjából évszázados francia gyarmatosítás hozadéka is az ország több, mint 10%-os keresztény (főként katolikus) népessége. A keresztények a templomban, a buddhisták a pagodában imádkoznak együtt a közösséggel, és sok a specifikus vallást nem gyakorló ember, ennek ellenére is beszélhetünk több olyan vallásos jellegű nézetről, amit szinte az egész populáció egységesen oszt. A következőkben ezekről beszélek pár szóban.

A transzcendenssel való érintkezés módjai

Házi oltárok

Minden vietnámi lakásban megtalálható egy a földön, vagy ellenkezőleg, magasan a falon, kerítésen szekrény tetején elhelyezett doboz vagy falap, amelyeket Buddha, valamely istenség vagy taoista szentek képei, szobrai díszítenek. Általában egy leégett füstölők csonkjaival teli füstölőtartót, némi kifejezetten rituális célokra gyártott, módosabbaknál valódi pénzt, gyümölcsöket, süteményt és italokat láthatunk itt, és ami még fontosabb: eltávozott ősök fényképeit. A füstölő meggyújtásával egybekötött, gyakran spontán, ritkábban hagyományos dátumokhoz között megemlékezések alkalmával a család felfrissíti a túlvilágon lévő rokonok jólétéért felajánlott készleteket, és elfogyasztja a korábban felajánlottakat. A tartós élelmiszerek és italok korában ez egyre ritkább és ritkább, ám a házi oltár így is mindig szem előtt lévő, megkerülhetetlen mementója az élőkben jelenlévő múltnak.

Temetkezési szertartások

Magyarországgal ellentétben, ahol november 1-jén sokszor egymástól egészen távoli pontokat kell meglátogatni egyazon temetőben, ideát a családok tagjait patrilineáris rendben, a családhoz házasság révén bekapcsolódott nőkkel együtt egyazon, kőfallal jól láthatóan elkülönített sírkertben temetik el. A sírokra még a kevésbé tehetősek is kisebb vagyonokat költenek el, ahogy a virrasztási, temetési és gyászszertartásokra is.

A halál bekövetkeztekor az egész család összegyűlik sírni a halott házánál. A holttestet hagyományos körülmények között a temetőbe szállítják, és meghatározott ideig a több sír fölött tartják a koporsót egy kis dombban. Ez a domb a szokásos díszítések miatt leginkább egy apró baldachinos földágynak tűnik. A sírásók csak akkor helyezik el az elhunyt maradványait a többi halott között, miután a rituális dombban már főleg csak csontok maradtak a bomlás következtében.

Vietnámban megszokott látvány a víz alatt álló rizsföldek közepén szigetként kiemelkedő sírkert, ahová a földművesek és rokonaik temettetik magukat, mondani se kell, idővel ezek egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek.

Miután a rokonság halottainak száma egyre nagyobb és nagyobb, egy idő után az egyes, akár több ezer főt magában számláló ágak számos emlékházat állítottak fel. A mi emlékházunk egy kis halászfaluban van, ahol még rólam és öcséimről is található egy fénykép, név és születési dátum. A kis szentélyt édesapám volt irodalomtanára ápolja. Az egykori lakóházat úgy alakították át, hogy a mai napig tisztelt Lac sárkányúr és az Aranyteknős őrizze a templom-szerűvé alakított kaput. Nagyszüleim kívánsága az, hogy a haláluk után az ő házukat is egy hasonló szentéllyé alakítsák, mely így szorosabb köteléket képez majd a leszármazottaik között.

Családi események

Ahogy a fentiekből kitűnhetett, amiben kétségkívül mindenki hisz Vietnámban, az a család. A nagy családi események (esküvő, piros betűs házassági évfordulók, idős családtagok kerek számú születésnapjai, etc.) fölötti összejövetelek nem ritkán társulnak füstölők elégetésével, közös megemlékezéssel és áldozással a már eltávozottaknak. Hisznek abban, hogy a véreikben élnek tovább és hogy mindenért hálásnak kell lenniük az ősöknek. A mi családunkon belül van, aki Istenhez, a buddhizmus „egeihez” vagy éppen senkihez sem imádkozik, de ez nem akadályozza meg, hogy valamennyi családtag közösen tisztelje meg az elhunytak szellemeit és a házi oltárt néhány perc néma kontemplációval a tömjén átláthatatlan, kábító füstjében.

Sorsfordító babonák, mágikus gyógymódok

A legtöbb vietnámi ember a mai napig hisz a csillagok állásából, emberek nevéből és számos egyéb dologból végzett jóslatok igazságában. Nem ismeretlen olyan eset, amikor valaki értékes ingatlant adott el áron alul a jós által megjövendölt pusztító családi viszályt elkerülendő. Sok vietnámi üzletkötés, utazás vagy akár házasság előtt is kikéri személyi jósa döntő erejű véleményét.

Hasonlóan komoly hit övezi a különféle holisztikus gyógymódokat, kezdve a legfurcsább főzetektől az ezoterikus gyógyítókig. A már korábban említett állatos pálinkák is ebbe a csoportba tartoznak, de az idegek borzolása végett felsorolok még pár példát.

Édesanyámnak néhány éve gyötrő fejfájása volt. Hosszú ideig kínozta, mire elhatározta magát egy fájdalomcsillapítóig, ez után került szóba a kínzó fejfájás a házigazdánál. „Milyen kár hogy nem szólt előbb!” - mondta ő, „Hiszen épp most ellett meg a macska.” Mint kiderült, a népi hiedelem szerint a macska szülése után a méhlepényből frissen főzött tea kiválóan alkalmas a fejfájás elűzésére. Sajnos, mivel anyám későn szólt, a macska már megette a méhlepényt.

Egy másik esetben egy általam személyesen ismert, rendkívül idős és súlyos elgyengüléssel küzdő természetgyógyász úgy érezte, a halál magával akarja szólítani. Elküldte hát az egyik rokonát, hogy egy bizonyos barlangban fogjon el számára egy denevért. Az elfogott denevért egy ketrecben megkötözve kellett a napon tartani, míg ki nem múlt. Amikor a hangyák már távoztak a tetemről, a megmaradt, trópusi naptól porózusra száradt denevért porrá őrölték és teát készítettek belőle. A természetgyógyász hamarosan jól láthatóan jobban lett, felállt, és sétált egy keveset, amely az ő állapotában nagyon váratlan és örömteli esemény volt. Hogy vajon tényleg használ-e a denevérpor-tea a szívbetegségeknek, vagy csak a placebo hatásának tudható be az eset, azt a szakértőkre hagyom.

Jól látható, hogy a vietnámi nép hagyományai és vallása elválaszthatatlanul összefonódik és rendkívül sok, a történészek által a mágikus hit korának nevezett időszakba, illetve az univerzális vallások vagy életfilozófiák előtti animizmusig visszavezethető örökséget tartalmaz mind a mai napig.

Bár ez látszólag jelentéktelen babonaságnak tűnhet, remélem a fenti példákkal sikerült érzékeltetnem, hogy az itteniek számunkra olyan nehezen megfogható „hite” mennyire áthatja mindennapi életüket is.

Az ígértek szerint.

Sajnos a fényképezőgép képeinek a feltöltésével problémák adódtak, de reménykedünk a legjobbakban. A teknőcfejet sajnos így nem tudom kitenni, a rákról pedig ezt a képet találtam. Dolgozunk a probléma megoldásán, addig is étvágygerjesztőnek mellékelem egy szingapúri gasztroblog szőrös rák-lakomáról szóló posztját:

http://www.keropokman.com/2009/10/putien-kitchener-road-eating-hairy.html

Kisebb korunkban, amikor itt jártunk öcséimmel, volt az étkezésekkor apánknak a rokonoknál, vendéglőkbe járva egy szava, amitől valamennyien összerezentünk az asztalnál. „Különlegessség!”, mondogatta vidáman, de mi már tudtuk, amivel szembe kell néznünk, arra a „különlegesség” a legenyhébb szó.

Az európai ízlésnek a vietnámi konyha hétköznapi terítéke is különleges, és igen finom. A helyi ételek rendkívül pikánsak és jók, a vietnámiak nagyon szeretik a csípős paprikát is, és furcsaság, hogy általában kicsit rágósabban hagyják a húst. Azonban amiről ez a bejegyzés szólni fog, az nem a tofu és a csípős-savanyú mártás lesz, hanem a hardcore távol-keleti specialitások, egy olyan ország legvadabb ételei és italai, ahol minden a kondérba kerül, ami mozog, és nincsenek tabuk a szeszfőzésben.

Halszag-saláta

A tengerparton élők egyik kedvence. Ez a zöld, alattomosan magát egyszerű salátalevélnek álcázó étel ízre zsenge zöldség, szagra azonban a kelet legforgalmasabb halpiacaival vetekszik. A felszolgálás közben a közelben lévő akváriumok dús vegetációja mindig is elgondolkodtatott, hogy vajon ez tényleg egy külön növény, vagy csak úgy kiveszik a halak alól. Mint kiderült, ez a növény valóban létezik, és a szaga szaporodási célból vonzza magához a rovarokat.

Kajmánteknős rántva és levesként

A jól megtömött aktatáska méretű, 3-4 kilós teknőc drága mulatság. A csontosabb részeket forró olajban kirántják és parmezánnal (!) szórják be, míg a nemesebb és ízesebb részeket (lábak, farok, fej, belsőségek) gyömbérrel, bambusszal és céklával egy nagy tálban összefőzik. A teknős még életében páncéljához tapadó részek jóval rágósabbak, nagyjából ahogy a jól átfőzött sertésbőr. Mellékelten mutatok egy képet a Hanoiban evett levesről és a vacsoránk alapjául szolgáló szegény pára fejéről:

Gekkópecsenye zöldségágyon, illetve fűszeres leguánfilé

Bizony-bizony, Vietnámban semmi sem kerülheti el az étkezőasztalt, még az olyan sikamlós, fürge jószágok sem, mint a gekkó vagy a leguán. A zsenge gekkó és az erősebb ízű leguán egészen addig akár a vadassal is összetéveszthető, amíg meg nem látjuk az árát: ez a kajmánteknős-vacsorával azonos szinten, tízezer forintnak megfelelő dongnál helyezkedik el. Általában zöld színű, varázsitalként pezsgő krokodil epés sörrel és kajmánvéres rizspálinkával szolgálják fel.

Csípős krokodilhús jázminrizzsel

Ennél az ételnél nagyon meglepődtem, hiszen egy az egyben úgy néz ki, mint egy jó adag bőrös malac kis húskockákra vágva. Hasonló helyzetben az árulkodó jel lehet a húsos rész világosabb színe. Az összhatás sokkal inkább csirkés, mint disznós, az említett bőrösmalac-hatással. A bőr felszínén nagyon halványan, tényleg alig észrevehetően még fel lehet fedezni a pikkelyek nyomát, ebből is rájöhetünk, hogy amivel szemezünk, az nem épp az akolból való.

Állatos pálinkák

Talán az egyik legismertebb helyi kuriózum a ginzenggel és különféle (többnyire mérgező) állatokkal, illetve azok testrészeivel megspékelt szeszesital. Ezek a néphiedelem szerint különféle nyavalyákra jók, a kígyó- és a szarv-pálinka nyilván potencianövelő, a skorpió és a pók szívbetegségek ellen, a gekkó érelmeszesedésre, és a többi.

A nekünk furcsa étkezési szokások közül az egyik az egymás táljába való ételszedés, ami itt általános és megtisztelő kedveskedésnek számít. Italozás terén ami nekünk különös lehet, hogy a sört általában kicsit koktélszerűen, sok jégkockával isszák. Hagyomány, hogy a fiatalabb férfiak az asztal elejéhez járulnak az idősebbek elé, és mindegyikőjükkel koccintanak minden alkalommal, mielőtt belekortyolnának a sörükbe. Szokás a kézfogás is minden koccintás és közös korty után.

A teljesség igénye nélkül egy lista a további helyi étel- és italkülönlegességekről:

Medve epe pálinka

Méhpálinka (egy kaptárnyi méh pálinkába fojtva)

Bakszarv és kecskehús pálinka (miután a szarv feloldódik a szeszben, a szaru külső részei szépen lebegnek az italban)

Krokodil epés sör (zöld színű, természetesen pezseg, úgy néz ki, mint valamiféle különös alkimista főzet)

Krokodilvéres pálinka

Tengeri kígyóból csavart tavaszi tekercs

Leguános tavaszi tekercs

Sült rovarok (pl. rántott madárpók, kabóca-saslik, etc.)

Patkánypörkölt

Kutya nyárson, gyömbérrel és lime-mal bedörzsölve

Vemhes tarisznyarák saját tojásaival együtt megfőzve

Királykobrás-ginzenges rizspálesz

Varjú-, holló- és saspálinka (egészben eltett madarakkal, gyakran madár alakú üvegben)

Jó étvágyat! :)

Mivel az ősi szellemekbe, jótékony lelkekbe és jövendölésekbe vetett hit itt még mindig ugyanolyan erős, mint ezer évvel ezelőtt, a következő bejegyzésemből a helyi családi – főként temetkezési és megemlékezi – hagyományokról és a nagy befolyással bíró hétköznapi hiedelmekről fogok írni.

(Megj.: a kepen forro kokusztejben elevenen megfott garnela lathato. Allatos palinka: http://www.moolf.com/images/stories/Interesting/The-famous-snake-wine/The-famous-snake-wine-1.jpg ; http://www.oneinchpunch.net/wordpress/wp-content/uploads/2008/06/snake-wine.jpg)

Egy kimerítő autóút után érkeztünk meg a Ha Long-öbölbe. Útközben van egy pihenőállomás, ahol a fővárosban is megvehető szuveníreket kétszer annyiért is megveheted. Az állomás melletti szoborpark már más. A vietnámi kő- és fafaragás az utazók számára a helyi ipar legfigyelemreméltóbb ágazata. Az ujjnyi kis fa csecsebecséktől a hatalmas, faragott gránit oszlopsorokig ezek a kézműves termékek mind komoly mesterségbeli tudásról árulkodnak. Ráadásul megrendelhetőek, és nagyjából száz dollár körüli összegért még a legnagyobb kőszobrokat is kiszállítják nekünk Európába. Mutatok pár képet is róluk:

 http://cdn.c.photoshelter.com/img-get/I0000lUo8zlJvCQQ/s/750/600/vietnam-today-07.jpg

http://www.indochinediscovery.com/PhotoGallery/Buddha%20statue%20in%20the%20Marble%20mountains,%20Da%20Nang.%20Vietnam.jpg

Maga az öböl Vietnám legnépszerűbb turistalátványossága, főként külföldi vendégeket láttam itt. A kétnapos program során végig egy idegenvezető, Hieu [„hijó”] állt a rendelkezésünkre. Bár az angolsága nem volt tökéletes, és gyakran minden előzetes figyelmeztetés nélkül hosszú percekre vietnámira váltott, nagyon teljes képet adott a Ha Long-öböl történetéről és jelentőségéről a vietnámi kultúrában. Az ő előadását próbálom meg összefoglalni alább.

A Ha Long-öböl legendája és történelme

A vietnámi eredetmítosz szerint annak idején, amikor a vietnámiaknak történetük első megszállását kellett visszaverniük, alászállt a sárkány, a vietnámi nép ősatyja. A hajón közeledő ellenség láttán  a sárkány dühösen megfeszítette magát, mire hatalmas jáde és onixtömbök törtek elő ki a vízből, és megsemmisítették a támadók flottáját. A győzelmet menyegzővel ünnepelték meg, és a sárkány mind az ezer fiára jutott egy smaragdzöld sziget, ahol már maga is családot alapíthatott. Ezeknek a fiúktól és feleségeitől származik a vietnámi nemzet, ez a vietnámi nép helyi eredetmondája.

Történetileg ezt az öblöt már több tízezer évvel ezelőtt is lakták különféle halásznépek. A Ha Long-öböl sorsdöntő szerephez jutott a vietnámi történelemben, amikor az északra betörő mongol hadak egy átkaroló manőverrel az öblön át akarták megszállni az országot. A Tran Hung Dao tábornok vezetésével itt elrejtőző vietnámi katonák folyékony fémbe mártott, hegyes fatönkökkel várták az ellenséges flottát. Így süllyedt el az egész mongol hajóhad, és így menekült meg Vietnám egy saját tatárjárástól.

A vietnámi iskolákban úgy tanítják, hogy Hó apó halálának évszáma és a leszálló sárkány öblének szigeteinek száma (1969) ugyanaz. Ez többé-kevésbé igaz lehet, bár a legkisebb csupán egy-két négyzetméteres, inkább zátony, mint sziget, a legnagyobb pedig akkora lehet, mint a Margitsziget. A mészkőszirtek nagyon gyakran fognak közre kis „tavakat”, ahová a roppant hegyek alatt húzódó szűk alagutakon lehet beevezni, és csak apály idején. Ezeknek a kis járatoknak a falain napjaink firkáitól kezdve egész a 19. századik fel lehet fedezni helyi, kínai és francia graffitiket. Ezek a kis belső tavak egyszerűen gyönyörűek, a szerencsések majmokat vagy itt fészkelő sasokat is felfedezhetnek ezeken a háborítatlan részeken.

A program során egy háromszintes fahajó volt a szállásunk. A hajó középső szintjén volt az ebédlő, a tetején pedig nyugágyakon pihenhettünk két pont között utazva. A legalsó és a középső szinten helyezkedtek el a légkondicionált kabinok, ahová esténként visszavonultunk. Kicsit aggódtunk, mert éppen tavaly süllyedt el egy ugyanilyen turistahajó, nyolc német, holland turista fulladt meg álmában. A mi hajónk azonban különösen strammnak tűnt és jól fel volt szerelve mentőmellényekkel is. Ráadásul a fentebbi helyek közül kaptuk a kabinokat, úgyhogy nyugodtan vágtunk bele a sziklk közötti kalandozásba.

Az első látványosság igazán iszonyatos volt. Az öböl egyik barlangját kényelmesen átjárhatóvá tették. A cseppkőbarlang eredetileg nagyon szép lehetett, de a gondozók változatos módokon tették tönkre a hely hangulatát. A cseppköveket lila, narancssárga és zöld fényárba borították, a rég kiszáradt medencékbe vizet és kamu-gejzíreket telepítettek. Az ezeket ellátó csövek és vezetékek szinte mindenütt ott tekeregtek az út közelében. Odabent arra gondoltam, nagyjából ilyen lehet egy diszkógömb belsejében létezni. Helyenként kicsit szájbarágósan belevájtak a kövekbe, pl. a „Sárkány” nevű formáció fejébe két, különböző színű, nagy fényerejű ledet is telepítettek, hogy a kedves turista semmiképp ne tévessze el a lényeget.

Innentől már csak jobb lett, és sokkal. Nagyon érdekes volt az öbölben lakó népek lebegő otthonközösségeinél kikötni, akik a homártól a cápán át a tintahalig mindent élve, a tengerbe süllyesztett ketrecekből árultak. Ezek fölött egy pallón lehetett átsétálni és közelebbről is megszemlélni az árut, ez a remegő deszkák miatt különösen izgalmas volt. Nagyjából 1,600 lélek lakik az öböl sziklái között, láttuk lebegő iskolát és rendelőt is, a halászatból élő helyiek fürtökben élnek a sziklák között, és mivel szegények, evezővel teszik meg a nem kicsiny távokat a lebegő közösségek között.

Ezután erős karú, elfátyolozott arcú nők ingatag ladikokon vittek minket át szebbnél szebb kőalagutakon és magas kőfalakkal körbezárt vizeken. Később magunk is hosszasan eleveztünk a sziklák között öcsémmel. Az öböl egyes részein már valami áramlatféle is elkapja a kenut, ez kicsit megnehezítette a dolgunkat. Fantasztikus érzés volt az égbetörő smaragdzöld sziklák között evezni, arra menni, amerre csak akartunk. Különösen a sziklákkal körbevett kis belső „tavak” , na a hatalmas sziklák alatt elvezető sejtelmes kis alagutak a szépek.

Sötétedés előtt jött az egyik legkellemesebb rész: fürdőzés az öbölben. A szomszédos hajók példáit követve kettőt-hármat is ugrottunk a miénk tetejéről, és elevickéltünk mellette. Ez egészen addig tartott, amíg az egyik chilei vendéget meg nem támadta egy medúza. Mire a hölgy kiúszott, szinte végig csalánkiütésekkel volt tele a teste. A sárga élőlényt még jó ideig láttuk cirkálni a hajó körül, de ez sokakat nem zavart meg a további fürdőzésben, a medúza elmondásuk szerint nem támad magától. Én azért inkább kint maradtam. :)

Az öböl-túra leghosszabb, legnyugalmasabb része mindig a két pont körüli, végtelennek tűnő, lassú robogás volt. A zölddel borított, valószerűtlenül szép sziklák veteményese között mintha nem is ebben a világban lennél. Még naplemente után is felsejlik a távolban a hegyek körvonala, és nagyon könnyű akaratlanul is elszundítani a nyugágyakon, miközben lassan elringat a tenger.

Kisöcsém elnevezése alapján. Ennél találóbban nem is lehet leírni azt, ami itt először az embert fogadja. Korán reggel keltünk, egy kisbusz jött elénk a hotelig. A busz már teli volt más, a párás melegben megfőtt turistákkal, a minimumra állított légkondik miatt viszont így is kellemesebb volt a klíma, mint odakint. A buszban precízen egymásra halmoztak minket, és amikor már nem fértünk be többen, elindultunk.

Az ilyen, a főváros vonzáskörzetében ezrével járó mikrobuszokban csak a sofőr számára van fenntartva biztonsági öv. A nagyjából húsz turista biztonsági öv nélkül ül a helyenként majdnem százzal száguldó járműben. Az út néha annyira rázza az üléseket, hogy az ember néha egy bika hátán érzi magát. Ez nem puszta hasonlat: láttam, ahogy a mellettem ülő nőt percenként a levegőbe emelte a leghátsó ülések egyike, miközben rajtam is jókorákat dobott a busz. Igazi rodeó.

Itt Vietnámban a nagyobb járművek, kocsik, buszok, teherautók a legritkábban adnak elsőbbséget a gyalogosnak. Ez alatt azt értem, hogy velem még nem történt meg, és talán egyszer láttam ilyet. Ha a kocsik előre villognak, az hazánkkal ellentétben nem azt jelenti, hogy jöhetsz, hanem azt: félre, puhatestű! Akármit is tégy, én most leparkolok oda, ahol éppen állsz! Félreértve ezt épp a mai napon sikerült majdnem elüttetnem magam.

Ha a gyalogos zöldet kap, a zebránál az autók ugyan – többnyire – megállnak, a motorosokat azonban mindez mintha csöppet sem érdekelné: csak a tömött keresztforgalomnál állnak meg, és akkor sem mindig. A legszebb ilyen jelenetet egy sok be- és kijáratú körforgalomnál láttuk, ahol a kör egy két méter átmérőjű füves betondarab volt, ami körül háromsávnyi szélességben rajzottak a motorok lámpa, záróvonal, és bármi egyéb koordináció nélkül. A motorokon ráadásul olykor több, nem ritkán öt ember is utazik egyszerre – persze ilyenkor általában legalább kettő-három kisgyerek. Nem ritka a motor dimenzióin akár hosszában és széltében is méterekre túlterjeszkedő rakomány, mondjuk húsz ketrecnyi csirke, két disznó vagy egy kisebb ökör.

Vietnámban az ittas vezetés valószínűleg nem bűncselekmény, sőt, sokkal inkább népszokásnak tűnik, ahogy a tülekedés is. Ritkábban láttam közös vacsorák alkalmával sofőrt alkoholmentes üdítőt, mint sört vagy rövidet inni. Ez a magányosan motorozó egyetemistára, de a kocsijában családot szállító katonára és újságíróra is egyaránt állt. Vietnámban naponta harminc ember hal meg közúti balesetekben, évente több, mint tízezezer. Nagyapám szerin az egész olyan egy kicsit, mintha az ország ellen nap, mint nap merényleteket követnének el.

Nem tudom elképzelni, hogy egyáltalán mit tanítanak itt az embereknek, rohant ki legidősebb öcsém a fővárosi közlekedés káoszát látva. Valóban, semmilyen felfedezhető szabály nem uralkodik itt. Ifjabb öcsém szerint itt talán nem is kell jogosítvány a vezetéshez. Ez, mint kiderült nem így van, de talán tényleg csak egy csokornyi túlélési útmutatót, némi járművezetési készséget és egy jogosítványt nyomnak a kezdők tenyerébe, szabályokat valószínűleg nem igazán. Vagy nem eléggé. Vagy lehet, hogy két hét után már senki nem tartja be őket, mert más sem, és amúgy sem büntetik túlzottan a közlekedési kihágásokat.

Valahogy így születik a vietnámi közlekedés.

(Persze, ennek a káosznak is megvan a maga bája: http://vimeo.com/32958521)

Szombat estére ígértem a következő posztot, de az utolsó pillanatokra hagyott dolgok tudatos halogatása miatt erre már nem volt időm, így ma írom le, mi történt azóta.

A repülőtérre vasárnap délután 2-re hívott édesapám, természetesen ez 3 órával az indulás tényleges ideje előtt volt. De nem baj, ők is ott voltak: két kisebbik öcsém, a Dávid (4) és Robi (16) a zsúfolt Liszt Ferenc 2 B termináljában fociztak. A szüleim váltig győzködtek, mennyire jó ötlet is volt, hiszen lefoglalja az egyébként eleven és nyűgös Dávidkát, ennek csak az tudott véget vetni, amikor anyám egyik kevésbé sikerült vetődése következtében az említett gumilabda telibekapta a reptéri kávézó egyik asztalát. A veszteségek: egy üdítő, egy női felsőruha és majdnem (!) egy iPad 2. Szerencsére a gondok orvosolhatóak voltak, és így minden tiltakozásom ellenére a labda továbbra is velünk tartott.

Becsekkoltunk, majd elbúcsúztam Alexától. Pár órán belül felszálltunk a gépre, és megkezdtük utunkat Hanoi felé. A Qatar Airlines gépeiről csak csupa szépet és jót tudok mondani: az étel ehető, az érintőképernyős mozi pedig széleskörűen felszerelt volt (a My Fair Lady-től és az eredeti 1960-as Frank Sinatrás Ocean's Eleventől a legújabb blockbusterekig minden stílus és műfaj, nagyjából 200 film és rengeteg sorozat). Ennél már csak a zenei felhozatal volt kiterjedtebb. A személyzet udvarias, segítőkész volt, összességében az egész utazás folyamán sikerült elfeledtetniük velem, hogy egy több száz kilométer per órával száguldó bádogdobozba zárva repülünk, messze a felhők fölött.

Mindenképpen megemlékeznék egy bekezdésben arról a Hongkongba induló magyar csapatról, akik születésnapozni indultak, és akikkel egészen Katarig együtt utaztunk. Az egyik felest a másik után kikérő hangos gyerekekre az ázsiai apukák időről időre szigorú és kicsit megvető pillantásokat vetettek. Az út kétharmadánál már a felszolgálók sem adtak nekik többet („I'm sorry sir, we are out!”), majd az egyik merészebb fiút egy fél palack vörösborral is fellocsolta egy katari kisasszony. A legjobban az demonstrálja, mennyire volt ez kínos egy tízes skálán, hogy a mögöttünk ülő magyar férfi egész addig látványosan nem értette őket és nem szólalt meg magyarul, amíg véletlenül majdnem elvittük az egyik táskáját. Hála az égnek, az átkozott labdát sikerült végre ott felejtenünk a gépen.

Katarból Thaiföldre mentünk, immár egy nagyobb géppel, szintén Qatar Airlines. Bangkoknál kicserélődött az utasok fele, innen már átszállás nélkül repültünk Hanoiig. Az utasok nagy része az út végére még így is jelentős részt Budapestről hazalátogató vietnámi emberek, vagy magyar-vietnámi vegyesházasság eredményeként született fiúk-lányok voltak.

Az út hossza összesen:

Budapest – Doha (Katar): 6 óra,

Doha – Bangkok (Thaiföld): 7 óra,

Bangkok – Hanoi (Vietnám): 2 óra,

azaz a Dohában felmerült +1 óra várakozással együtt nagyjából 16 óra volt.

A számok hozzávetőlegesek, összességében még késtünk is, úgyhogy plusz 1-2 óra még simán lehetett.

A reptérről kiérve azonnal megütött minket a füllesztő, trópusi meleg, ezzel együtt szinte instant módon a hajamba akadt valami hatalmas, zizegő valami. Nagy nehezen sikerült elzavarnom (valószínűleg beakadt), ezt a helyiek arckifejezésük alapján valami különleges, földetérés utáni örömtáncnak vélték. Az oszlopnak csapódott, elernyedt: egy nagyjából nyolc centiméteres óriásszitakötő volt.

Az utunk a szállodáig kicsit lehangoló volt. Míg a korábbi utak folyamán mindig látványos fejlődés jeleit láttuk a reptértől, ezúttal ugyanaz a látvány fogadott minket, mint hat éve. Most tűnt fel először, mennyire rendezetlenül és gombaszerűen nőtte ki magát a város ezen része: félig megépült, soha be nem fejezett szállodák, egymás hegyén-hátán tülekedő, a nyugati kastélyok formavilágát majmoló sokemeletes, beton bérházak és kőkerítéssel körbevett faiskolák, lepusztult mesterséges tavak uralják ezt a vidéket.

Vietnámi közlekedés = KÁOSZ!

Mindig újra és újra megdöbbent a vietnámi közlekedés, ha belekerülök, ennél jobban már csak a nyüzsgő utak mentén magányosan üldögélő árusok döbbentenek meg. Ilyen lehet egy méhkaptárban élni: mindenki vadul tör előre, és szinte folyamatosan elkerülhetetlennek tűnik az ütközés, de végül mindenki célba ér. Gyakran látni a forgalommal szemben közlekedő motorosokat. Az előzés bevett formája, ha a nagyobb jármű jelzés nélkül leszorítja a kisebbet. Zebrák, közlekedési lámpák inkább a belvárosban vannak, ott is inkább csak ajánlott, de szemmel láthatóan semmiképp sem kötelező jelleggel mutatják színeiket. A gyalogosok az öngyilkosjelöltek egykedvűségével sétálnak a fémtengerbe, ahol azonban a gépek áradata kettéválik, és körbenézés nélkül, komótosan lépkedve a puhatestű végül egy darabban érkezik a túloldalra. Nekünk, akik nem vagyunk ehhez az egész őrülethez hozzászokva azt javasolták, hogy NE nézzünk körbe, miközben áthaladunk, mert az csak megzavar, megijeszt. Elég, ha kezdetben nem lépünk ki egy autó elé, onnantól kezdve a motorosok már számítani fognak a haladásunkra és igyekeznek majd megkerülni minket.

Sokkoló, de a rendszer látszólag működik: erős szívdobogással néztem végig a mai nap folyamán többször is, ahogy egy öreg hölgy vagy egy kisgyermekes anyuka a halálába rohan, de végül valahogy mind megúszták karcolások nélkül. Hamar utánozni tudtunk a manővert, már csak néha böknek raktunk egyet-egyet a velünk egy fürtben haladó helyiek, haladjunk már, miközben mi a halálfélelemtől leblokkolva csoszogunk. Megszokni még nem sikerült, és szerintem nem is fog sikerülni ezt a sajátos közlekedési kultúrát.

BREAKING!

Sajnos ma nem tudok többet írni, mert mint kiderült, holnap a Ha Long-öbölbe utazunk. Ez Vietnám talán leghíresebb látványossága, apró smaragdzöld szigetecskékkel teleszórt rész az északi tengeren. A szigetek szinte mind üregesek, az 1200-as évek mongol megszállását meghiúsító katonák itt rejtőztek el, ezért nem volt vietnámi tatárjárás. Az csak külön bónusz, hogy a barlangok cseppkővel vannak tele, és hogy a szigetcsoportnak a vietnámi eredetmítoszhoz is sok köze van. Egy kis hegymászás és kenuzás után az estét az öbölben, hajón fogjuk tölteni.

Most rövidre kell zárnom soraimat, de a következő bejegyzésben mesélek még a magyarul Leszálló Sárkány öblének nevezett természeti csodáról, meg arról, hogy pontosan mi mennyibe kerül ideát forintosítva. Annyit előre is elárulhatok, hogy a repülőjegy fájdalmasan magas összegének kipengetése után az életviteli dolgok már jóval a magyar árszínvonal alatt vannak.

Holnap után jelentkezem, addig is üdv mindenkinek,

Dani

Kedves Érdeklődők,

három nappal járunk az indulás előtt, azaz most járunk abban a szakaszban, amikor azt hisszük, hogy már mindent meg- és bevettünk, elcsomagoltunk, összeraktunk és bedobozoltunk, amire csak szükségünk lehet az előttünk álló út folyamán - ez persze sosincs így.

A családommal majdnem egy évtized után most újra közösen, valószínűleg utoljára látogatjuk meg édesapám Vietnámban élő (és a félreértések elkerülése végett: vietnámi nemzetiségű) szüleit, az én nagyszüleimet. Ennek a blognak az ötlete szűk baráti köröm ötlete alapján született meg, és  az utazás során felszedett élményeket fogja megörökíteni. Bár nyilván elég sok személyes családi élményem kerül majd fel ide a következő hetekben, ígérem, hogy igyekszem ezeken keresztül is még jobban szemléltetni a vietnámi kultúra nekünk oly távoli történetét, szokásait és más érdekességeket. Képeket, videókat is ígértem, úgyhogy a lehetőségekhez mérten illusztrálom is majd az eseményeket.

Most csend jön, majd az indulás előtti estére ígérem az első érdemi posztot, ahol kifejtem: milyen előkészületekkel jár, mennyibe kerül és miért is éri meg a Felszálló Sárkány Országába vezető út?

Üdvözlettel, Dani