Kisöcsém elnevezése alapján. Ennél találóbban nem is lehet leírni azt, ami itt először az embert fogadja. Korán reggel keltünk, egy kisbusz jött elénk a hotelig. A busz már teli volt más, a párás melegben megfőtt turistákkal, a minimumra állított légkondik miatt viszont így is kellemesebb volt a klíma, mint odakint. A buszban precízen egymásra halmoztak minket, és amikor már nem fértünk be többen, elindultunk.
Az ilyen, a főváros vonzáskörzetében ezrével járó mikrobuszokban csak a sofőr számára van fenntartva biztonsági öv. A nagyjából húsz turista biztonsági öv nélkül ül a helyenként majdnem százzal száguldó járműben. Az út néha annyira rázza az üléseket, hogy az ember néha egy bika hátán érzi magát. Ez nem puszta hasonlat: láttam, ahogy a mellettem ülő nőt percenként a levegőbe emelte a leghátsó ülések egyike, miközben rajtam is jókorákat dobott a busz. Igazi rodeó.
Itt Vietnámban a nagyobb járművek, kocsik, buszok, teherautók a legritkábban adnak elsőbbséget a gyalogosnak. Ez alatt azt értem, hogy velem még nem történt meg, és talán egyszer láttam ilyet. Ha a kocsik előre villognak, az hazánkkal ellentétben nem azt jelenti, hogy jöhetsz, hanem azt: félre, puhatestű! Akármit is tégy, én most leparkolok oda, ahol éppen állsz! Félreértve ezt épp a mai napon sikerült majdnem elüttetnem magam.
Ha a gyalogos zöldet kap, a zebránál az autók ugyan – többnyire – megállnak, a motorosokat azonban mindez mintha csöppet sem érdekelné: csak a tömött keresztforgalomnál állnak meg, és akkor sem mindig. A legszebb ilyen jelenetet egy sok be- és kijáratú körforgalomnál láttuk, ahol a kör egy két méter átmérőjű füves betondarab volt, ami körül háromsávnyi szélességben rajzottak a motorok lámpa, záróvonal, és bármi egyéb koordináció nélkül. A motorokon ráadásul olykor több, nem ritkán öt ember is utazik egyszerre – persze ilyenkor általában legalább kettő-három kisgyerek. Nem ritka a motor dimenzióin akár hosszában és széltében is méterekre túlterjeszkedő rakomány, mondjuk húsz ketrecnyi csirke, két disznó vagy egy kisebb ökör.
Vietnámban az ittas vezetés valószínűleg nem bűncselekmény, sőt, sokkal inkább népszokásnak tűnik, ahogy a tülekedés is. Ritkábban láttam közös vacsorák alkalmával sofőrt alkoholmentes üdítőt, mint sört vagy rövidet inni. Ez a magányosan motorozó egyetemistára, de a kocsijában családot szállító katonára és újságíróra is egyaránt állt. Vietnámban naponta harminc ember hal meg közúti balesetekben, évente több, mint tízezezer. Nagyapám szerin az egész olyan egy kicsit, mintha az ország ellen nap, mint nap merényleteket követnének el.
Nem tudom elképzelni, hogy egyáltalán mit tanítanak itt az embereknek, rohant ki legidősebb öcsém a fővárosi közlekedés káoszát látva. Valóban, semmilyen felfedezhető szabály nem uralkodik itt. Ifjabb öcsém szerint itt talán nem is kell jogosítvány a vezetéshez. Ez, mint kiderült nem így van, de talán tényleg csak egy csokornyi túlélési útmutatót, némi járművezetési készséget és egy jogosítványt nyomnak a kezdők tenyerébe, szabályokat valószínűleg nem igazán. Vagy nem eléggé. Vagy lehet, hogy két hét után már senki nem tartja be őket, mert más sem, és amúgy sem büntetik túlzottan a közlekedési kihágásokat.
Valahogy így születik a vietnámi közlekedés.
(Persze, ennek a káosznak is megvan a maga bája: http://vimeo.com/32958521)
